Hercegkút közössége 2012. május 27-én, Pünkösd vasárnapján a szentmisét követően emlékezett meg a Magyar Hősökről. Az esemény méltóságát emelte, hogy a Magyar Királyi 10. Honvéd Határvadász Hagyományőrző Zászlóalj (Fűzéri hadtörténeti és Helytörténeti Kör) hagyományőrzői korabeli egyenruhában tisztelegtek az emlékmű mellett és közreműködtek a koszorúzásbanA Freundschaft Vegyeskórus Egyesület alkalomhoz illő dalokkal tette méltóságteljessé a megemlékezést, Bodnár Mónika diák szavalata meghatóan csengett a bensőséges ünnepségen. Az ünnepi beszédet Gyárfás Pál ny. alezredes, a Zempléni Hadtörténeti Egyesület alelnöke mondta.
(drse)
Tisztelt Emlékező Honfitársaim!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
HA TI ELFELEDKEZTEK RÓLUNK, AZ ISTEN IS ELFELEJT TITEKET!
JAGLA II. világháborús katonai temetőjében a fő emlékoszlop talapzatán áll ez a cirill és latin betűs-magyar és orosz nyelvű felirat.
Igen! Mindannyiunk kötelessége, hogy megemlékezzünk, és fejet hajtsunk azok előtt, akik fegyverrel a kezükben harcoltak, és életüket áldozták a hazáért.
A Nagy Háború második évében, az eddig is súlyos magyar veszteségek csak fokozódtak. 1915 nyarán, az újonnan nyílt olasz- osztrák-magyar fronton egyetlen csatanapon egy magyar gyalog zászlóalj mintegy 900 fős létszámának 90%-át elvesztette.
„Az országgyűlés már most hozzon egy törvényt, amellyel az állam minden községben […] kőemléket állít, amelyre […] elesett hőseit név szerint bevési”- írta báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy a miniszterelnökhöz, Tisza Istvánhoz szóló levelében 1915 júliusában.
Ekkor már az Osztrák-Magyar Monarchia hadereje hatalmas veszteségeket szenvedett mind a szerb, mind az orosz fronton, és a levél megírása előtt nem sokkal nyílt meg az újabb front az Isonzó mentén. A levél ekkor még nem érte el a kívánt hatást, de mindenképpen jelezte, hogy egy olyan kérdésről van szó, mely megoldásra vár és foglalkoztatja a közvéleményt és a hadvezetőséget egyaránt.
Mivel nem született politikai döntés, az őrnagy Kállay Erzsébet udvarhölgy közvetítésével, Zita királynéhoz fordult az ügyben, aki férjéhez IV. Károlyhoz továbbította a felvetést. Talán ennek hatására Tisza István törvényjavaslatot terjesztett be és fogadtatott el a Képviselőházzal 1917-ben.
Ennek értelmében az 1917. évi VIII. törvénycikk 2. §-a így rendelkezik: „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel. A részletes szabályokat a belügyminiszter rendelettel állapítja meg.” A rendelkezés értelmében a települések vezetői még a háború alatt elrendelték az emlékművek felállítását, bármilyen szűkös keretek között éltek is ekkor már a hátországban.
A háborút követő zavaros időkben nem foglalkoztak a kérdéssel, de amint rendeződött a belpolitikai helyzet ismét előtérbe került a harcok alatt elhunyt hősök ügye. A törvényhozás 1924. évi XIV. törvénycikk 1.§-ában így rendelkezik: „A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták
A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a »Hősök emlékünnepét« – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.”
A következő esztendőben, május elsején jelent meg a törvényre hivatkozó körrendelet és már a hónap végén nemzeti ünnephez méltóan emlékeztek az elesett hősökre.
Miután Magyarország belépett a második világháborúba sajnálatosan időszerűvé vált a kérdés ismét az elesett katonák nagy száma miatt. 1942. április 17-én belügyminiszteri, 25-én honvédelmi miniszteri rendeletben rendelkeztek arról, hogy a második világháború hőseinek neve is felkerüljön az elkészült első világháborús emlékművekre és a Hősök Napján adózzanak az ő emléküknek is. Május 31-én a fővárosban, amikor József főherceg országzászlót avatott a Szabadság téren, már a két világháborúban életüket áldozott honvédekre emlékezett.
A második világégés után, 1945 májusában még megtartották a Hősök Napját, de már nem számított nemzeti ünnepnek és hosszú ideig ez volt az utolsó is. Az említett megemlékezést követően 1989 májusában Szekszárdon tartottak hivatalos ünnepséget, majd a rendszerváltást követő első állami rendezvényre 1990. május 27-én került sor.
A Magyar Köztársaság Országgyűlése a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről szóló 2001. évi 63-as törvényalapján minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánította.
Hölgyeim és Uraim!
A két XX. századi világháború a Magyar Nemzetnek azt eredményezte, hogy a ma élő családok közül mindegyik emlékezik egy-egy a háborúban elesett hősére.
Emlékezésünk során egy-egy mozaikot teszünk történelmünkhöz, ezzel alakítva azt, hisz a történelmünk mi magunk vagyunk.
Őszinte tisztelettel és kegyelettel emlékezünk hőseinkre, hajtunk fejet előttük.
Tesszük ezt azzal a hittel, hogy a háború sohasem ismétlődhet meg.
E helyről kérjük a Mindenható Istent hitünk erősítésére, elesett hőseink békés nyugalmára.
Köszönöm, megtisztelő figyelmüket.
Isten áldja Önöket.”
