Tisztelt Emlékező Közösség!
Kerek évfordulón, a doni áttörés 70. évfordulóján emlékezni és tisztelegni jöttünk el ma este.
Emlékezni és tisztelegni azok előtt, akik a legdrágábbat, az életüket áldozták abban az esztelen és értelmetlen háborúban, amelyben nem volt olyan család Magyarországon, így Hercegkúton sem, amely ne veszített volna el egy apát, egy fiút, egy testvért, vagy egy barátot, ne gyászolná a harcokban elesett, ártatlanul kivégeztetett vagy áldozatul esett hozzátartozóját.
Az esztelen háború, a gyűlölet és a hatalomvágy oltárán áldozták be szerencsétlen honfitársainkat, akiknek pokoli körülmények között kellett meghalni.
Az 1943. január 12.-én kezdődő hadiesemény a II. világháború legnagyobb magyar veszteséggel járó csatája volt.
A keleti frontra vezényelt magyar alakulatoknak nem volt megfelelő és elegendő fegyverzetük, felszerelésük, utánpótlásuk és élelmük. Ezek hiányában kilátástalan küzdelmet folytattak az óriási szovjet-orosz túlerővel szemben.
Noha a katonák hősiesen harcoltak – a 2. magyar hadsereg eleve vereségre volt ítélve.
A mai romlott, értékvesztett „való világban” elgondolni sem lehet, hogy mit éltek át őseink akkor az orosz télben.
A -40 fokos hidegben hitehagyottan küzdöttek 2000 km-re az otthonuktól, úgy, hogy tisztában voltak vele, legtöbbjükre a halál vár.
Az emberben felmerül a kérdés: a mai fiatalok közül hányan lennének képesek elviselni azt, amit a doni hősök átéltek, amit katonáink megcselekedtek?
Vajon mi fegyvert tudnák-e fogni és reményvesztetten is harcolni a Hazáért?
Ezek persze költői kérdések, de sajnos tudnánk rájuk válaszolni…
Az akkor szinte teljesen megsemmisült 2. magyar hadsereg katonái egyszerre voltak hősök és áldozatok, akiknek évtizedekig ugyan nem járt tisztelet, tragikus küzdelmüket mégsem sikerült elfeledtetni.
A háború után a gyászt nem lehetett kibeszélni, a hadsereg megsemmisülése tabutémának számított. Pedig az ember természetével ellentétes, alapvető jogainak megtagadása, ha egy nép nem gyászolhatja halottait.
Hosszú évekig hivatalosan senki nem beszélhetett róluk. Ezekben, az években importáltak nekünk új eseményeket, amelyekről meg kellett emlékeznünk, új ünnepeket, valami mást, ami idegen civilizációk sajátja volt.
Évtizedeken keresztül hallgattunk mélyen többek között a doni áttörésről, történelmünk leggyászosabb és legértelmetlenebb eseményéről.
Mire a hadjárat 1943 elején véget ért, csupán mintegy 85 ezren kerültek haza. A hősi halottak és eltűntek pontos számát igazán sose fogjuk megtudni. A halottak és sebesültek számát 55 ezerre, a hadifogságba esetteket 25 ezerre becsülik.
A doni áttörésnek 21 hercegkúti hősi halottja volt.
Közösségünk 1989 májusában állíthatott méltó emléket a II. világháború 53 hercegkúti áldozatának. Ez az emléktábla felsorolja a bombatámadás 7 áldozatát, a málenkij robotból soha vissza nem térő 15 elhurcolt nevét és a különböző harci cselekményekben hősi halált halt 31 katona nevét.
Tisztelt Emlékező Közösség!
Adósságot törleszteni vagyunk itt azzal az 53 hercegkútival szemben, akik a magyar történelem vérzivatarában a hazájukért a legtöbbet, életüket adták. Nem feledkezhetünk meg róluk, akiknek nevét történelemkönyvünk nem őrizte meg.
A ma élő generációk többsége számára szerencsére már messze került minden háborús borzalom élménye.
Ez a megemlékezés a kegyeletadás mellett a béke jelentőségére hívja fel a figyelmet.
Azt sugallja a mai kor emberének, becsülje meg, hogy a közvetlen háborútól mentes korban és helyen élhet. Különösen fontos ez a gyermekek és fiatalok esetében, akiket az erőszak, az agresszió nap, mint nap megkörnyékez.
Hajtsuk meg fejünket és adózzunk tisztelettel az elesett hősök, az áldozatok, s valamennyi katonaként szolgáló emléke előtt.
Különösen azok előtt, akik nem térhettek vissza övéikhez, távol hazájuktól, távol szeretett szülő falujuktól, családjuktól estek el és pihennek jeltelen sírokban.
Kérjük a jó Istent, adjon nekik örök nyugodalmat, legyenek példaképeink!
Beszédemet egy idézettel zárom, melyet egy doni túlélő írt.
„Legyen a béke a föld legnagyobb hatalma, tegyen boldoggá minden embert és országot, és mély tisztességgel takarja be a koporsókat.”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
