2010. január 2-án (szombaton) – Hercegkút fogadott ünnepén – a 9.00 órakor kezdődött szentmise keretében emlékezett meg Hercegkút közössége a málenkij robotra elhurcolt 135 fő hercegkútiról. A szentmisét követően az önkormányzat az Idősek Klubjába várta az elhurcolást átélt idős polgárokat.
A szentmisében Polyák József esperes úr idézte fel a 65 évvel ezelőtt történt eseményeket.
1944. decemberében Európa és hazánk már a 6. háborús karácsonyát élte át. Igaz, 1944. karácsonyát megelőzően már átvonult a front községünkön. A község istenfélő lakossága a karácsonyi ünnepek alatt biztosan reménykedett abban, hogy Izajás próféta jövendölése ismét valóra válik a történelem folyamán. A megszületett Istenfia valóban a Béke Fejedelme lesz. Meghozza a hőn áhított békét, kioltja a háború tüzét, és a nemzetek testvéri jobbot nyújtanak egymásnak. De alighogy elmúltak a karácsonyi ünnepek, alighogy elkezdődött az új, az 1945. esztendő egy újabb, egy nem várt szenvedés nehezedett rá a falura. Leginkább ránehezedett a községnek arra a 135 ifjú lakójára és családjaikra, akik főszereplői lettek a községet ért újabb próbatételnek.
Hogy mi történt 65 esztendővel ezelőtt ezen a mai napon, úgy gondolom azt most nem kell újra részleteznem. Egyrészt azért, mert én is csak közvetett módon ismerem az akkor történteket. Vannak még néhányan, akik átélték az akkori eseményeket. Másrészt a gyógyulóban lévő sebről nem szabad feltépni a tapaszt, mert a seb újból vérezni kezd. A 65 évvel ezelőtt történtek pedig sokak számára életre szóló sebet jelentenek.
A 65 évvel ezelőtt történt eseményt több oldalról is meg lehet közelíteni. Meg lehet közelíteni az igazságot feltáró történész oldaláról. Ez már megtörtént. A történelem már ítéletet mondott a szenvedés okozói fölött.
Mi most ebben a szentmisében a Gondviselő Istenben bízó vallásos emberként emlékezünk meg az elhurcolás napjáról, és az azt követő időről. Volt akinek egy, de a többségnek 2-3, sőt még több év is kijutott a szolgaság éveiből, az emberhez nem méltó sorsból.
65 esztendő elmúltával is érdemes átgondolni, ki vagy mi az ami testvéreinket átsegítette a borzalmas éveken? Röviden válaszolva a kérdésre, a jó Isten és a belé vetett hit. Sok ezer kilométerre a szülőhazától, a szülőfalutól, az itt maradt családtól sem veszítették el testvéreink a hitüket. Az emberfeletti munka közben, vagy a munka utáni pihenő alatt egyedül, vagy csoportosan, ahogyan a körülmények éppen megengedték, az Úrhoz fohászkodtak. A Bibliát jól ismerő testvéreink átélték a bibliai Jób helyzetét. Tudták azt, hogy a jó Isten nagyon nehéz próba elé állította őket és ezt a próbát nekik is ki kell állni. De ismerték Szent Pál apostol szavait, mely szerint „hűséges az Isten, erőnkön felül nem enged megkísérteni minket.” Nem lázadoztak, nem méltatlankodtak sorsuk ellen, hanem, a Miatyánkban buzgó lélekkel imádkozták naponta ki tudja hányszor: „Uram, legyen meg a te akaratod!”
Ebben a szentmisében megemlékezünk arról a 15 testvérünkről is, akik ezen a napon elhagyták a földi hazát, a földi otthont, de már ide soha többé nem térhettek vissza. Ők a földi haza helyett már abba az otthonba indultak el az idegen földön, amit nem emberkéz épített. Ők a nehéz éveket követően nem a földi otthonban találtak vigasztalást, hanem a mennyei otthonban a Mindenható Istennél találtak örök vigaszra.
Ebben a szentmisében imádkozzunk a békéért. Imádkozzunk azért, hogy a földkerekségen szűnjön meg minden kisebb nagyobb békétlenség, szűnjön meg minden erőszak. Jézus Krisztust fogadja szívében minden ember. Akinek a szívében Krisztus uralkodik, ott a szeretet és béke uralkodik. Amen.
