Éppen tánccsoportunkat konferálják fel, miközben a fiúk a poharakat töltögetik a nyitótáncunkhoz. A lányok igazgatják ruháikat, a szalagokkal bíbelődnek, utolsó simítások, hogy minden rendben menjen. Izgatottak vagyunk, kicsit megszeppenve állunk a színpad mellett, szorongatjuk a táncospárunk kezét, közben fürkésszük egymás arcát, hátha egy mosolyt tudunk kicsalni a másikból. Még a legtapasztaltabb táncos is izgul ilyenkor, legalábbis addig, amíg fel nem lép a színpadra és meg nem hallja az ismerős zenét. De attól a pillanattól kezdve leírhatatlan boldogság és pozitív energia áramlik át az egész testen, az agy kikapcsol, kizárjuk a külvilágot és a táncra koncentrálunk. Elfelejtődik minden negatív érzés és csak a kellemes dolgok jutnak eszünkbe. Szórakozunk egymáson, szórakoztatjuk a közönséget, megjelenik az arcunkon a mosoly. Mosolygunk, mert bakiztunk, pedig tegnap főpróbán szánkba rágott Juli mindent. Mosolygunk, mert felszabadulunk, aztán véletlenül elfelejtjük, hogy mi következik, de igazából azért mosolygunk, mert élvezzük, amit csinálunk.
Így történt ez május második hétvégéjén, amikor lengyel barátaink meghívását elfogadva elutaztunk Rymanówba, Lengyelországba. Göröngyös, kátyúkkal teli út vezetett a lengyel határig. Viszont a határtól csak szakaszosan voltak óriási lyukak az aszfaltban, és egyre több szélforgóra lettünk figyelmesek, ami már sejtetett valamit. Óriási repcetáblák, szép házak, rendezett udvarok, kulturált környezet és derűs emberek üdvözöltek bennünket. Sokan foglalkoznak szállásadással ezen a településen, a mi szállásunk is egy többszintes vendégházban volt, ami kifejezetten falusi turizmussal foglalkozik. Elfoglaltuk a szobáinkat, majd egy közös ebéd után indultunk a fesztivál helyszínére. Fellépés közben Tibi bácsiék megkínálták a helyieket hercegkúti finomságokkal. Vittünk mindenféle jót, fasírtot, kolbászt, vörös áfonyával megbolondított mézes sütit, de számomra a tökmaggal megszórt leveles stangli nyert. Persze előkerültek a boros poharak is, hiszen vétek lenne ezeket az ételeket nem hercegkúti borocskával lekísérni. A fellépés után ellepték a sátrunkat a vendégek, majd szó szerint elkapkodtak mindent.
Megvolt a fellépés, elfogyott a kínálnivaló, elillant a kis feszültség, feloldódott mindenki. Gondoltuk megszusszanunk egy picit a tartalmas nap után, de a házigazdák nem hagytak minket unatkozni. Egymás után szervezték a programokat. Szombat este az ukrán, szlovák, lengyel csapatokkal együtt összegyűltünk egy nagy tábortűz köré. Jókat ettünk, finom sört ittunk, játszottunk a játszótéren, mint a gyerekek, mert néha-néha jó annak is lenni egy kicsit. Mindig gondoskodott Balu és harmonikája a kitűnő hangulatról, mert amikor megszólalt a hangszer, úgy éreztük, hogy énekelnünk kell. Elnótáztuk és el is jártuk a virágtáncot, nótáztunk a sofőrünk tiszteletére. Hazafelé menet elénekeltük a hercegkúti dalt, pedig ekkor már mindenki nagyon kimerült volt, de büszkén koronáztuk meg a napot ezzel a szívhez szóló dallal. Másnap a kiadós reggeli után a közeli sípályához felvezető libegőre pattantunk rá, mely élményt a kicsit frissebb levegő tett különlegessé. Hatalmas ködben húzódzkodtunk felfelé a hegyre, konkrétan nem láttunk semmit, csak az előttünk és mögöttünk levő párost. A rossz idő ellenére nem szomorodtunk el hiszen, mindenki libegett már verőfényes napsütésben, de ekkora párában, azt hiszem kevesen, amit még egy filmrendező is megirigyelne. Szerintem kifejezetten érdekes volt ez a program. A szállásra visszafelé menet megkóstoltuk a helyiek jellegzetes ízű ásványvízét, ami gyógyhatással bír. Majd délután újabb műsort adtunk, elbúcsúztunk vendéglátóinktól, a polgármester úrtól és tolmácsunktól, és megkezdtük utunkat hazafelé.
Egy kis kaland volt ez kicsikkel és nagyokkal, amit csak akkor élhetsz át, ha tagja vagy egy olyan közösségnek, mint amilyen a miénk. Cserélődnek az emberek, jönnek fiatalabbak, kikopnak a régiek. Viszont legfontosabb az együttműködés, még ha olykor-olykor nehezére is válik az embernek. A csapatmunka teszi az egészet erőssé és szilárdabbá. Ilyen kirándulás alkalmával együtt készülünk a fellépésre, együtt próbálunk, együtt szórakozunk, megismerjük jobban egymást, csapatot építünk, majd veszekszünk, összezörrenünk valami csacsiságon, haragszunk egymásra, de kibékülünk, mert tudjuk, hogy nincs értelme haragban lenni. A barátság tart össze bennünket és a tánc szeretete. Szeretjük, amit csinálunk, és szeretünk tartozni valahová, mert együtt könnyebb csinálni, örülni és szomorúnak lenni. Azt hiszem elmondhatjuk, hogy jól éreztük magunkat Lengyelországban és reméljük jövőre újra látjuk egymást.
